Egy szeles, de napos délután Milán a bokrok között keresgélt, amikor valami furcsa, gyűrött papírdarabra lett figyelmes. A papír sárgás volt, a szélei szakadozottak, és mintha valaki sietve rajzolt volna rá. – Zente, nézd csak, mit találtam! – kiáltotta izgatottan, és a papírt lobogtatta a levegőben. Zente, aki épp egy bogarat próbált rávenni, hogy másszon fel a botjára, azonnal odaszaladt. Együtt vizsgálták a rajzokat, a furcsa nyilakat és a nagy, piros X-eket. – Ez egy igazi kincskereső térkép! – jelentette ki Zente csillogó szemmel. – Biztos valami kalóz hagyta itt, vagy egy titkos ügynök!
A nagyok először csak ketten akartak a kincs nyomába eredni, de Zalán és Kende, akik a homokozóban játszottak, meghallották az izgatott suttogást, és kíváncsian odasomfordáltak. – Mi is jöhetünk? Kincset keresni? – kérdezte Zalán reménykedve, miközben Kende bólogatott mellette. Milán és Zente összenéztek. – Hát… ez egy nagyon veszélyes küldetés lesz – kezdte Milán komolyan. – De ha nagyon ügyesek vagytok, és segítetek, akkor talán… – tette hozzá Zente, miután látta Zita és Borka bátorító pillantását a teraszról. – Ti lesztek a térképőrök! – adta ki végül az utasítást. Zalán és Kende boldogan ugráltak.
A térkép első nyila a homokozóhoz vezetett, egy nagy X-szel megjelölve a közepét. – Itt kell ásni! – mondta Zente, és egy játékásót nyomott Kende kezébe. Zalán egy kisvödörrel segített. Lelkesen lapátoltak, a homok csak úgy repült, míg végül Kende ásója valami keménybe ütközött. Óvatosan kiemelték: egy régi, fényes, aranyszínű gomb volt az, amit Zita még a múlt héten veszített el a varrás közben. – Ez az! Az első aranyérme! – kiáltotta Zalán diadalmasan, és büszkén mutatta körbe a „kincset”.
A gomb hátuljára egy kis papírcetlit ragasztottak: „Ahol a nevetés hangos, és a szél gyors, ott vár a következő titok.” – A csúszda! – vágta rá Milán. Zente, mint a villám, felrohant a csúszda tetejére, és lecsúszott. A csúszda alján, a fűben egy újabb üzenetet talált egy kis kavics alá rejtve: „Kövesd a zümmögő barátot, aki a füvet nyírja, és elvezet a következő állomáshoz!”
– Robi! A robotfűnyíró! – kiáltották szinte egyszerre a fiúk. Óvatosan követték Robit, aki épp a kert túlsó végébe tartott. Robi, mintha tudná a dolgát, megállt egy nagy orgonabokor mellett, és ott „hagyott” egy kis, színes dobozkát. A gyerekek izgatottan nyitották ki: benne egy újabb üzenet volt. „Az ugri-bugri tetején, ha ügyesen ugrasz, a jutalom nem marad el!”
A trambulin következett. A feladat az volt, hogy mind a négyen egyszerre ugorjanak fel, és a levegőben kiáltsák el a kedvenc állatukat. Milán és Zente profin szaltóztak, Zalán lelkesen ugrált, Kende pedig óvatosan rugózott. A közös kiáltás után a trambulin közepén egy újabb kis doboz termett, amit Zita észrevétlenül odacsempészett. Benne egy találós kérdés: „Mi az, ami minden családban van, de csak akkor nő, ha megosztod?” A gyerekek gondolkodtak, majd Kende halkan megszólalt: – Szeretet! Mindenki tapsolt, és a dobozban egy közös „kincset” találtak: egy régi, közös családi fotót, amin mindannyian rajta voltak, és egy nagy tábla csokoládét.
A keresés végén Gergő és Tibi is visszaértek a fallabdázásból, és csatlakoztak a csokimajszoláshoz a teraszon. – Megtaláltátok a kincset? – kérdezte Gergő mosolyogva. – Igen! – kiáltotta Milán. – De a legnagyobb kincs az volt, hogy együtt kerestük! Zalán büszkén tette hozzá: – És én voltam az ugri-bugri király! A család nevetve tervezgette a következő kincskeresést, miközben a nap lassan lebukott a horizonton, arany fénybe vonva a kertet, ahol a legnagyobb kincs, a szeretet és az összetartozás, minden zugot betöltött.