Ahogy a tábortűz parazsa lassan hunyni kezdett, és a felnőttek beszélgetése elhalkult a kerti székeken, a sátor belsejében egészen másfajta izgalom derengett. Milán és Zente, akik csak színlelték az alvást, óvatosan kinyitották a szemüket a sötétben. Egy gyors, összeesküvő pillantás elég volt. Előkerültek az elrejtett elemlámpák és a délutáni csatából megmaradt „fegyverek” – egy bot Milánnak, egy műanyag kard Zentének. Lábujjhegyen, lélegzetvisszafojtva húzták le a sátor cipzárját, ami a csendes éjszakában fülsértően hangosnak tűnt. Kiléptek a hűvös, harmatos fűre.
Az éjszakai kert teljesen más arcát mutatta. A barátságos bokrok sötét, guggoló árnyékokká váltak, a fák ágai csontos karokként nyúltak az ég felé. A tücskök ciripelése és egy távoli kutya ugatása kísértetiesnek hatott. A fiúk bekapcsolták az elemlámpáikat, a vékony fénycsóvák idegesen táncoltak a sötétben, minden neszre összerezzentek.
– Pszt! Hallod? – suttogta Zente, a hangja alig volt több, mint a szél susogása.
– Mit? – suttogta vissza Milán, szorosan Zente mögött maradva.
– Nem tudom… De biztos valami… zombi nesz!
Lassan, lopakodva haladtak a kert közepe felé. Zente elemlámpája megállapodott a kert sarkában álló, fából készült dobozon, ami a házivízművet rejtette.
Az árnyékok játéka miatt úgy tűnt, mintha egy sötét alak guggolna ott, mozdulatlanul, lesben állva.
– Ott van egy! Látod? – bökte oldalba Milánt Zente.
– Nem mozog… biztos vár ránk! Csendben!
Miközben a gyanús dobozt figyelték, hirtelen halk zörgést hallottak a kert túlsó végéből, a sűrűbb orgonabokrok közül. Mindketten odavilágítottak. A fénycsóvák találkozásánál, a sötét lombok között, hirtelen két fényes pont villant fel – két szem, ami hidegen, mozdulatlanul tükrözte vissza a lámpák fényét. Az állat testét a sötétben nem látták tisztán, csak a hátborzongatóan világító szempárt.
Egy pillanatig dermedt csend volt, majd a fiúkból egyszerre tört ki a pánik suttogva kiáltott formája:
– VILÁGÍT A SZEME! – EZ EGY IGAZI ZOMBI!
Mintha puskából lőtték volna ki őket, lélekszakadva rohantak vissza a sátor felé, a sötétben majdnem átestek a kerti törpén.
Lihegve estek be a sátorba, majd onnan kiabálva rohantak a tűz mellett bóbiskoló Tibihez.
– Apa! Apa! Zombi! – hadarták levegő után kapkodva, egymás szavába vágva.
– Ott volt! A kert végében! Láttuk! Világított a szeme! Hatalmas volt! Egy igazi, hús-vér zombi!
Tibi álmosan pislogva riadt fel a székében.
– Mi? Zombi? Micsoda? Gyerekek, mit álmodtatok?
A zajra Gergő, Borka és Zita is felébredtek.
– Nem álmodtuk! Tényleg ott volt! – bizonygatta Milán remegő hangon.
– Világított a szeme, mint… mint egy démoné!
– És hatalmas volt! – tette hozzá Zente tágra nyílt szemekkel.
Tibi szkeptikusan, de látva a gyerekek őszinte rémületét, kissé aggódva felállt. Felkapott egy erősebb elemlámpát a teraszról.
– Na jó, nézzük meg azt a világító szemű zombit. De mögöttem maradtok, és egy szót se! Értve?
A fiúk hevesen bólogattak, és szorosan Tibi mögé sorakoztak, ahogy az óvatosan elindult a kert sötét mélye felé. Gergő és Borka kíváncsian, Zita kissé aggódva figyelte őket a teraszról.
Elértek a bokrokhoz. Tibi alaposan körbevilágított a nagy fényerejű lámpával. Semmi. Csak a szél susogása a levelek között és néhány letaposott fűszál ott, ahol a fiúk korábban állhattak.
– Látjátok? Nincs itt semmi – mondta Tibi megkönnyebbülten, de a hangja még mindig óvatos volt.
– De itt volt! Esküszünk! Pont itt állt! És világított a szeme! – bizonygatták a fiúk kétségbeesetten, körbemutatva a sötét bokrokra.
– Biztos csak egy macska volt – próbálta nyugtatni őket Tibi. – Vagy a szomszéd kutyája átszökött, és megcsillant a szeme a lámpában. Vagy csak az árnyék játszott veletek.
Tibi visszakísérte a még mindig remegő, de már kissé megnyugodott fiúkat a sátorba.
– Most már alvás! Nincsenek itt zombik. Csak a fantáziátok játszik veletek a sötétben – mondta, miközben betakarta őket.
Gergő még hozzátette a sátor bejáratából: – Majd reggel ránézünk a kamerára, ha nem hiszitek. Most aludjatok.
A fiúk bebújtak a hálózsákba, de az elalvás nehezen ment.
A szeme pedig azért világított, mert visszaverte az elemlámpátok fényét. – Sokkal barátságosabb, mint egy igazi zombi, nem gondoljátok? – tette hozzá Zita.
Minden neszre összerezzentek, és a világító szemek képe még sokáig ott lebegett a szemük előtt a sötétben.
Másnap reggel, a reggeli kakaós csiga majszolása közben a teraszon, a fiúk még mindig az éjszakai kalandról és a félelmetes, világító szemű lényről beszélgettek.
– Na, gyerekek, nézzük meg, mit látott a kertvégi biztonsági kamera éjszaka – mondta Gergő, és elővette a telefonját, hogy megnyissa a kamerát.
Odahívta a fiúkat is. Visszatekerte a felvételt a kérdéses időpontra. A képernyőn megjelent az éjszakai kert képe. Először csak a sötétség látszott, majd feltűnt a két fiú elemlámpájának fénycsóvája.
Ahogy a fény a bokrokra vetült, a felvételen tisztán kirajzolódott… egy őzike! Két nagy, csillogó szemmel bámult a fénybe, majd miután a fiúk pánikszerűen elrohantak, az őzike is megriadt, és pár kecses ugrással eltűnt a sötétben.
A fiúk döbbenten nézték a felvételt. Egy pillanatig csend volt, majd Milán és Zente szinte egyszerre kiáltott fel:
– Ez egy ZOMBI ŐZ volt!
A felnőttekből kitört a nevetés.
– Nem, gyerekek – magyarázta Borka mosolyogva.
– Ez csak egy sima, ártalmatlan őzike volt. Valószínűleg csak bejött a kertbe legelészni az éjjel.
A fiúk lassan megnyugodtak, bár egy kis csalódottság látszott rajtuk, hogy mégsem találkoztak igazi szörnnyel. Azért az őzike látványa is lenyűgözte őket.
– Oké, lehet, hogy csak egy őzike volt – ismerte el végül Zente. – De attól még lehetnek itt zombik! Legközelebb jobban felkészülünk, és elkapjuk őket!
Milán bólogatott. – Igen! És akkor majd mi leszünk a hősök!
A felnőttek csak mosolyogtak. Az éjszakai kaland emléke, a világító szemű "zombival" és a reggeli leleplezéssel, biztosan sokáig megmarad a családi történetek között.