A jeges kezdet és a láthatatlan szörnyek elleni első közös hadjárat után Milán és Zente barátsága gyorsan szárba szökkent. Az utca lett a birodalmuk. Hol az egyik ház előtt folyt a csata űrlényekkel, hol a másik előtt építettek titkos bunkert falevelekből. Réka és Adél eleinte még gyakran csatlakoztak, de ahogy teltek az évek, a lányok érdeklődése egyre inkább a babák, a rajzolás és a saját, lányosabb játékaik felé fordult. A fiúk pedig? Nos, ők maradtak a maguk kaotikus, fantáziadús világában.
Kapcsolatuk azonban korántsem volt mindig zökkenőmentes. Inkább
hasonlítottak egy öreg házaspárra, mint két egyszerű játszótársra.
Szinte minden közös játék veszekedéssel kezdődött.
– Én akarok lenni a kapitány! – kiáltotta Zente.
– Nem, mert én vagyok az idősebb! És az én ötletem volt! – vágta rá Milán.
– De az én botom hosszabb!
– De az enyém hegyesebb!
Ez a zsörtölődés eltarthatott percekig, néha könnyekig vagy duzzogó
visszavonulásig fajult, mire végül valahogy mégiscsak sikerült
megegyezniük a szabályokban, és belevetették magukat a játékba – ami
aztán általában órákig tartott, teljes belefeledkezéssel.
A szülők lassan megszokták ezt a dinamikát; Zita és Borka néha csak összenéztek és sóhajtottak egyet a kerítés két oldalán állva, miközben a fiúk épp azon civakodtak, hogy a láthatatlan sárkány tüzet okád-e vagy mérgező gázt.
Az évek során mindkét család bővült. Először megszületett Zalán Gergőéknél, majd alig két hónappal később Kende is megérkezett Tibiékhez. A két kicsi, ahogy cseperedtek, szinte észrevétlenül találtak egymásra. Míg a nagyok a világ megmentésével voltak elfoglalva, Zalán és Kende békésen eljátszottak egymás mellett a homokozóban vagy a fűben. Zalán, a maga két hónapos előnyével, igyekezett mindent ellesni a nagyoktól, és aztán megmutatni Kendének. Ha Milán és Zente kardozni kezdtek, Zalán is felkapott egy fadarabot, és hadonászott vele. Kende pedig, a csendes megfigyelő, leginkább Zalánt utánozta, totyogott utána, és ugyanazokat a hangokat próbálta kiadni.
A nagyok általában csak megtűrték őket a játékok szélén, néha bosszankodva, ha a kicsik véletlenül lerombolták a nagy nehezen felépített legóvárat vagy belegázoltak a titkos bázisba.
A szülők kapcsolata is a gyerekeken keresztül alakult. Nem lettek napi szinten összejáró barátok, hiszen nem voltak közvetlen szomszédok, és a saját életük is lekötötte őket. De ha a gyerekek együtt játszottak, vagy összefutottak az utcán, mindig váltottak pár szót. Gergő és Tibi néha eljártak fallabdázni, ami mindig Tibi diadalával végződött, köszönhetően a rendszeres futásainak és jobb állóképességének.
Gergő inkább csak alkalmi sportoló volt, jobban érdekelte a legújabb technikai kütyük megbeszélése. Tibi továbbra is rótta a köröket az utcában a futófelszerelésében, Gergő pedig néha viccelődött vele, hogy lassan gyorsabb lesz, mint a saját autója ami egy lépcsőshátú Toyota.
Zita és Borka pedig megosztották a gyereknevelési tippeket, panaszkodtak a fiúk örökös vitáin, és néha együtt nevettek a férjeik furcsaságain.
Ahogy telt az idő, Gergő technikai érdeklődése egyre inkább előtérbe került. Megérkezett Robi, a robotfűnyíró, ami új fejezetet nyitott a kerti kalandokban.
A játékok helyszíne lassan áthelyeződött az utcáról a biztonságosabb kertekbe. A szülők is többet időztek kint, miközben a gyerekek a saját világukban éltek – egy világban, ahol a hinták leszakadhatnak, a rózsakvarcok homoksütikbe kerülhetnek, a robotfűnyírók pedig bármikor zombivá válhatnak. A színpad készen állt a későbbi, még nagyobb kalandokra.