Egy meleg augusztusi estén Milán és Zente a kertben sátorozott. Már rég el kellett volna aludniuk, de a fejük tele volt gondolatokkal, és a sötét éjszakai kert hívogatta őket. Hallották a tücskök ciripelését, a bagoly huhogását, és a fák susogását, amik nappal olyan ismerősek, éjszaka viszont teljesen másképp hangzottak. – Te is hallod? – suttogta Zente Milánnak. – Mintha valaki járkálna odakint. – Persze, csak a szél – válaszolta Milán, de a hangja egy kicsit remegett. – Vagy… egy éjszakai szörny! Mindketten kuncogtak, aztán elhallgattak, és a gondolat megszületett. – Mi van, ha kiszökünk, és megnézzük a hullócsillagokat? – javasolta Milán. – Augusztusban van a legtöbb! Zente azonnal benne volt. Előkerültek a kis elemlámpák, amiket mindig magukkal vittek sátorozáshoz. Óvatosan kinyitották a sátor cipzárját, és kibújtak az éjszakába.
Elemlámpáik apró fénysugarai táncoltak a sötétben, furcsa árnyékokat festve a megszokott bokrokra és fákra. A kerti törpe, ami nappal kedvesen mosolygott, most ijesztően meredt rájuk. A hinta nyikorgott a szélben, mintha egy szellem ülne rajta. Milán és Zente összenéztek, és egy kicsit közelebb húzódtak egymáshoz. – Sss! Hallod? – súgta Zente, amikor egy száraz levél zörgött a lábuk alatt. – Csak egy macska… vagy egy sündisznó – válaszolta Milán, miközben próbált bátornak látszani. – Vagy egy földönkívüli! – tette hozzá nevetve, és Zente is elmosolyodott. De azért körbenéztek, hátha valami fényes, különös dolog várja őket a sötétben.
Elértek egy tisztást a kert közepén, ahol a fák nem takarták el az égboltot. Lefeküdtek a fűre, és felnéztek. A csillagok milliárdjai apró gyémántként ragyogtak a bársonyos fekete égen. Ilyet sosem láttak nappal, vagy a felhős városi égbolton. – Nézd! – kiáltotta Zente halkan, amikor egy fényes csík suhant át az égen. Egy második, aztán egy harmadik hullócsillag is feltűnt. De aztán jött a negyedik. Ez a hullócsillag nem csak elsuhant. Ez egy **nagyon fényes, hosszú, zöldes csóvát húzó hullócsillag volt**, ami mintha egyenesen a kertjükbe zuhant volna, a diófa mögé. A földönkincs villant valami a fényes csóvában, ami azután tompa puffanással eltűnt a látóhatárról. – Az... az ide esett le! – suttogta Milán döbbenten. – Mintha ide tartott volna! – Muszáj megnéznünk! – mondta Zente, és azonnal felpattant.
Izgatottan, egy kicsit félve, de annál nagyobb elszántsággal indultak a hullócsillag feltételezett becsapódási helye felé. Elemlámpáik fényei szaggatottan pásztázták a sötét földet. – Itt kellett leesnie! – mondta Milán, a diófa tövében kutatva. A fű nedves volt a harmattól, és a bokrok sűrű ágai mintha sötét titkokat rejtegettek volna. Lassan, óvatosan lépkedtek, minden apró neszre felkapták a fejüket. Reménykedve lesték, hogy valami különleges, űrből jött tárgy vár rájuk.
És akkor, a diófa árnyékában, Milán elemlámpája egy furcsa, fényes tárgyra villant. Nem volt nagy, de csillogott a sötétben, mintha saját fénye lenne. Zente felkapta, és közelebb vitte a fényhez. Egy sima, lapos, **zöldes színű kő volt, ami mintha apró fénypontokkal lenne tele**, és halványan világított. – Ez az! Ez a hullócsillag darabja! – kiáltotta Zente halkan, a szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Vagy egy idegen űrhajó darabja! – tette hozzá Milán, a képzelete máris beindult. – Lehet, hogy üzenetet hozott az űrből! Vagy egy kis űrlény is van benne! A kő olyan rejtélyesnek tűnt a kezükben, mintha az egész univerzum titkát rejtené.
Miközben ők az „űrből jött” kővel foglalkoztak, a házban kigyulladt egy lámpa. Gergő és Zita, miután észrevették, hogy a fiúk sátrából kiszűrődik a fény, és hogy már túl régóta van csend, aggódva kijöttek. – Mi van itt, fiúk? – kérdezte Gergő halkan, amikor meglátta őket a kert közepén, az elemlámpák fényében. Zita is odalépett, és egy pillanatra ő is aggódva nézte a fiúkat. De aztán észrevette a kezükben tartott furcsa, zölden fénylő követ. Milán és Zente azonnal elmesélték a nagy hullócsillagot, ami lezuhant, és a talált „űrből jött” tárgyat. Az arcukon a kalandvágy és a büszkeség keveredett a félelemmel.
Gergő és Zita elmosolyodtak. – Értem – mondta Gergő, és felvette a követ. – Ez nem egy űrhajó darabja, fiúk, hanem a mi „csillagporos” kulcstartónk, amit a múltkor kerestünk! Valószínűleg leejtettük, amikor a trambulinon ugráltunk, és a sötétben a fényvisszaverő felülete miatt olyan különösnek tűnt. – Majd a csillagos ég felé mutatott. – A hullócsillagok valóban a csillagpor a messzi űrből, apró kövek, amik a Föld légkörébe lépve felizzanak. Látjátok, mennyi csillag van még ott fenn? Mindegyik egy-egy távoli nap, körülötte talán bolygókkal, mint a mi Földünk. A fiúk újra felnéztek az égre, most már más szemmel. Nem volt ott félelem, csak csodálkozás. A kulcstartó nem volt űrből jött, de a csillagok valóságosak voltak. Gergő és Zita mellett lefeküdtek a fűre, és együtt nézték a ragyogó csillagokat. Milán és Zente rájöttek, hogy a legnagyobb rejtély és kaland gyakran a saját képzeletükben és a körülöttük lévő világban van, csak jobban meg kell nézni, és néha el is kell aludni. A csillagok titka nem oldódott meg teljesen, de már nem volt olyan ijesztő.