Az a téli nap csípősen hideg volt, az a fajta, amikor a levegő harap, és az ember orra pirosra vált, amint kilép az ajtón. Az utca aszfaltja alattomosan csillogott a ráfagyott páratól, igazi kihívást jelentve a frissen odaköltözött, ötéves Milán számára, aki épp az új, menő biciklijét próbálgatta. Gergő és Zita a ház előtt pakolásztak valamit a fekete autó csomagtartójában, miközben fél szemmel a bizonytalanul tekerő fiúkat figyelték.
Az utca végéből, ahol Borkáék laktak, feltűnt a hároméves Zente, vastag sapkában és sálban, amint épp egy láthatatlan ellenséggel vívott elkeseredett küzdelmet egy fagyott falevélel, mint karddal. Borka az ajtóból figyelte, nehogy kiszaladjon az útra.
Milán, ahogy fordulni szeretett volna, túl bátran döntötte meg a biciklit. A kerék megcsúszott egy alattomos jégfolton, és bumm! Egy pillanat múlva már a hideg aszfalton ült, a bicikli mellette feküdt. Nem ütötte meg magát, de a meglepetéstől és a sértődöttségtől könnybe lábadt a szeme.
Zente, aki szemtanúja volt a jelenetnek, nem tudta visszafogni
magát. Hangos, csilingelő nevetésben tört ki.
– Hahaha! De béna vagy! Puff, elestél! – kiabálta diadalmasan, mintha ő
győzte volna le a jégóriást, aki Milánt a földre vitte.
Milán feje azonnal vörösbe borult. Az, hogy elessen,az egy dolog volt, de
hogy ez a másik fiú még ki is nevesse?! Ez már sok volt. Feltápászkodott,
és mint egy kis dühös bika, Zente felé indult.
– Te! Mit nevetsz rajtam?! Most megkapod! – emelte fenyegetően az öklét.
Milán, ha mérges volt, elég "kászta" tudott lenni.
– Milán! Azonnal! – Zita termett ott villámgyorsan, elkapva fia karját,
mielőtt az lendülhetett volna. – Mit képzelsz? Nem ütünk meg senkit!
A kiabálásra Borka is kisietett az utcára. – Zente! Mi történt itt?
– Csak elesett, én meg nevettem – mondta Zente, de a hangja már nem volt
olyan magabiztos, látva a mérges Milánt és a két anyukát.
– Elnézést – kezdte Zita Borkának. – Milán kicsit indulatos tud lenni, de
nem volt szép dolog kinevetni.
– Zente, kérj bocsánatot! – szólt rá Borka. Majd Zitához fordult, és
miközben bemutatkoztak (Borka vagyok, Zita), Borka tekintete egy
pillanatra a fekete autóra, majd a fiatalabb Zitára siklott.
"Na, ezek azok a... menő csávó, fiatal feleség... biztos unatkoznak
itt a kertvárosban"
– futott át rajta a sztereotípia, de gyorsan elhessegette. – Örülök, hogy
végre van egy másik fiú is az utcában Zentének. Bár a kezdés nem volt a
legjobb...
A fiúk vonakodva elmotyogtak valami bocsánatkérés-félét, majd duzzogva visszavonultak a saját "területükre". Úgy tűnt, a nagy szomszédi barátság jegesen indult.
Azonban pár órával később, amikor a nap már lejjebb járt, Milán újra
kimerészkedett az utcára, ezúttal egy bottal a kezében, amivel
láthatatlan ellenségeket kaszabolt. Észrevette, hogy az utca másik végén
Zente is hasonló elfoglaltságot folytat, ő épp egy nagy, képzeletbeli
pókot próbált sarokba szorítani egy másik bottal. Egy darabig csak
méregették egymást a távolból, majd Milán odakiáltott:
– Te is szörnyekre vadaszol?
Zente bólintott. – Igen! Épp egy nyolclábú árnyékpókot üldözök!
– Én meg a gonosz robotokat! – kiáltotta vissza Milán. – Van egy
lézerkardom!
– Nekem meg egy pajzsom, ami mindent kivéd! – kontrázott Zente.
Egy pillanat csend, majd Milán átszaladt Zentéhez. – Figyelj, mi lenne,
ha a te pókod meg az én robotjaim összefognának ellenünk? Úgy izgalmasabb
lenne!
Zente szeme felcsillant. – Oké! De akkor nekünk is össze kell fognunk! Én
leszek a parancsnok!
– Nem, én! – vágta rá Milán.
– Jó, akkor mindketten! – egyeztek ki gyorsan.
És ezzel, a jeges kezdet és a majdnem verekedés után, megszületett a
Milán-Zente szövetség a képzeletbeli lények ellen. A szülők a házból
figyelték a kibontakozó játékot, és talán egy kicsit megkönnyebbülten
sóhajtottak. Lehet, hogy ez a szomszédság mégsem lesz olyan unalmas. A
kalandok pedig, ahogy később kiderült, még csak most kezdődtek.